Axióma: kutyával és gyerekkel jól lehet csajozni. Sőt, nagyon is jól lehet. De mivel a kutyákat nem szeretem (és itt elvesztettem a blog olvasóinak a felét) és a gyerekeket is utálom (itt pedig a másik felét) ezért nem sikerül a csajozás. Természetesen nem igaz az előző mondat. Színtiszta hazugság. Odavagyok az ugribugri kis pamacs-gombolyag kutyákért és imádom a gyerekeket. Persze a más gyerekét csak mértékkel. Erről szól ez a poszt.

Tulajdonképpen rájöttem a nagy büdös igazságra, hogy a többiek gyerekei az embereket nem érdeklik. Vagy csak maximum említési szinten, vagy csak azért, hogy összehasonlíthassák vele, hogy az ő gyerekük magasabb, okosabb, hamarabb kezdett el beszélni és sokkal ügyesebben rajzol. Egy tipikus játszótéri beszélgetésen kötelező megkérdezni, hogy hány éves a másik gyereke, csodálkozni kell, hogy már ilyen ügyes a korához képest, vagy biztatni szükséges a szülőtársat, hogy minden gyerek más, a fejlődés egyedi, no para, lesz ez még így se.

Közben fél szemmel folyamatosan a gyerekedet kell nézned, hogy milyen szemetet szed fel a földről, hogy a hinta helyett miért a szemeteskukával játszik, hogy miért dobálja kaviccsal a többi gyereket, vagy hogy miért rángatja a fa ágát, ami pont úgy fog visszacsapódni, hogy majd pontosan szemét fogja kiverni.

Vannak olyan anyukák, akiket csak játszótéri anyukáknak hívok. Ők mindig ott vannak a játszótéren, mindegy, hogy reggel 8-kor, vagy délután, vagy este 9-kor viszem le a gyereket játszani. Két dolog jellemző rájuk: vagy folyamatosan telefonon beszélnek, vagy egyfolytában megállíthatatlan csevejt folytatnak a többi hozzájuk csapódó anyával. Én, mint apuka igazán kívülálló vagyok a játszótéren, egy elegáns idegen, egy külföldi, egy English man in New York. De ezt igazából nem is bánom. A fele anyukák elolvadnak, hogy egy férfi egyedül viszi ki a játszótérre a gyermekét és gyöngéd atyai szeretettel gondoskodik róla, a maradék, tipikus játszótéri anyukák véleménye pedig úgysem érdekel. Háhá.